A TERMÉSZETI EMBER ELHÍVÁSA❣️

"💞De amikor az Istennek tetszett..., hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem..." (Gal 1,15-16).

Isten hívása nem valamilyen különleges szolgálatra szól. Lehet, hogy én így értelmezem, mert Isten természetével kapcsolatba jutva kialakult bennem, hogy mit szeretnék tenni Őérte. 

Isten hívása alapvetően az Ő természetét fejezi ki, az én szolgálatom pedig abból adódik, ami beleillik az én természetembe. 

A természetes élet elhívását Pál apostol így fejezi ki: "Amikor az Istennek tetszett, hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem, hogy hirdethessem Őt (azaz szentség által kifejezésre juttassam) a pogányok között...".

A szolgálat a mindenestül odaszánt élet túláradása; de erre nincs külön elhivatás. 

A szolgálat az a kicsiny, tőlem telhető rész: Isten természetével való azonosulásom visszhangja. 

A szolgálat életemnek természetes része. Isten kapcsolatba hoz önmagával, ezáltal megértem hívását és iránta való tiszta szeretetből megteszem, amit tehetek, de az nekem kerül valamibe. 

A szolgálat nem más, mint önkéntes szeretetajándéka az olyan lénynek, aki meghallotta Isten hívását. 

A szolgálat abban formálódik ki, ami a természetembe beleilleszthető: Isten hívása az Ő természetének kifejezője, ennélfogva amikor én elnyerem az Ő természetét és meghallom hívását, akkor az isteni természet hangja csendül ki mindkettőből és ez a kettő együttmunkálkodik. 

Isten Fia kijelenti magát bennem, és én - odaszánva magam neki - szolgálom Őt az élet hétköznapjaiban.

https://www.youtube.com/watch?v=Xh2NVcH9xmA

ISTEN TERMÉSZETÉNEK HANGJA❣️

"💞Hallottam az Úr szavát, aki ezt mondta: Kit küldjek el?" (Ézs 6,8)

Isten hívásáról beszélve hajlandók vagyunk elfelejteni a legfontosabbat: annak az Egyetlennek a természetét, aki hív. Hívnak a tengerek, a hegyek, a nagy jégmezõk is, csak kevesen hallják meg.

A hívás kifejezi a hívó természetét és mi csak akkor értjük meg a hívást, ha bennünk is ugyanaz a természet van. 

Isten hívása az Õ természetét fejezi ki - nem a mienket. 

Õ gondoskodott arról, hogy hívásának sok kis hanghulláma rezdüljön meg felénk és ezeket rajtunk kívül senki más nem foghatja fel. 

Így jut el hozzánk az Õ hangja bizonyos egyéni ügyekben is, ilyenkor nincs értelme, hogy másokat kérdezgessünk. 

Meg kell õriznünk ezt a mély egybekapcsolódást Isten és a saját lelkünk között. 

Isten hívása nem az én természetem visszhangja: figyelembe se veszi hajlamaimat és vérmérsékletemet. 

Amíg adottságaimmal tanácskozom, mérlegelve, hogy mire is volnék alkalmas, addig sohasem fogom meghallani Isten hívását. Csak amikor vele kapcsolatba jutottam, akkor vagyok abban az állapotban, amiben Ézsaiás volt. Ézsaiás egy félelmetes válságon át annyira összehangolódott Istennel, hogy megrendült lelke fel tudta fogni Isten szavát. Közülünk a legtöbben csak saját hangunkra figyelünk, ezért nem hallhatjuk meg, amit Isten mond. Alaposan meg kell változnunk ahhoz, hogy bejuthassunk Isten hívásának hangzónájába.

https://www.youtube.com/watch?v=XKLKffhcBcM

FEHÉRBEN JÁRSZ-E❓

https://www.youtube.com/watch?v=5e3Q3tCGvgA

,,💞Eltemettettünk tehát vele együtt... hogy... mi is új életben járjunk" (Róm 6, 4)

A teljes megszentelõdést senki sem tapasztalhatja meg anélkül, hogy ne lett volna "fehér temetése" - a régi élet sírba tétele. 

Ha sohasem voltál ebben a haláltusában, megszentelõdésed csak puszta látomás. 

Kell, hogy legyen "fehér temetésed", olyan halálod, amelybõl csak egy feltámadás van: a Jézus Krisztus életébe. 

Az ilyen életet nem háboríthatja meg semmi: eggyé lett Istennel egyetlen egy cél érdekében, hogy ti. tanúja legyen neki.

Valóban eljutottál-e már utolsó napjaidhoz? 

Érzelmeidben talán már gyakran, de eljutottál a valóságban is? 

Nem mehetsz el izgatottan saját temetésedre, a halott nem izgatott. A halál azt jelenti: megszûntél lenni. 

Egyetértesz-e Istennel abban, hogy az a komoly, törekvõ keresztyén, aki voltál, meghalt? 

Kerülgetjük a temetõt, de visszautasítjuk azt, hogy meghaltunk. 

Nem törekedni kell a halálra, hanem elfogadni, hogy meghaltunk: belemerültünk az Õ halálába (3).

Volt-e már "fehér temetésed", vagy szenteskedve a bolondját járatod a lelkeddel? 

Van-e életednek olyan pontja, amit utolsó napodnak nevezhetsz, amelyre hálásan szoktál visszaemlékezni:

 "Igen, azon a napon volt a fehér temetésem, akkor jutottam egyetértésre Istennel."

"Isten akarata a ti szentté tételetek" (1Tesz 4,3). 

Ha megvalósul benned Isten akarata, olyan természetesen lépsz be a megszentelõdésbe, amennyire az csak lehetséges. Kész vagy-e most átmenni ezen a fehér temetésen? 

Egyetértesz-e Istennel abban, hogy ez az utolsó napod e földi életedben? 

A beleegyezés pillanata tõled függ.

ISTEN ELHÍVOTTJA❣️

"💞Kit küldjek el és ki megy el nékünk? Én pedig mondtam: Itt vagyok én, küldj el engemet" 

(Ézs 6,8)

Isten nem Ézsaiáshoz intézte ezt a hívást; de Ézsaiás meghallotta, amikor Isten így szólt: 

"Ki megy el nekünk?" Isten hívása nemcsak néhány kiválasztott embernek szól, hanem mindenkinek. 

Aszerint hallom vagy nem hallom Isten hívását, hogy milyen a fülem; és hogy mit hallok meg, az szellemi állapotomtól függ. 

"Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak" (Mt 20,16), azaz kevesen bizonyulnak választottaknak, olyan embereknek, akik Jézus Krisztus által kapcsolatba jutottak Istennel. 

Ez nyitotta meg a fülüket és változtatta meg szellemi beállítottságukat, s azóta meghallják ezt a halk kérdést: "Ki megy el nekünk?" 

Nem arról van tehát szó, hogy Isten kiemel egy embert a többi közül azzal, hogy "menj te". 

Ézsaiást sem kényszerítette, de Ézsaiás Isten jelenlétében élt és mihelyt meghallotta a hívást, azonnal rájött, hogy nincs más hátra, mint egyetértve, szabadon ezt mondani: "Itt vagyok, küldj engemet!"

Verd ki a fejedbõl azt az elképzelést, hogy Isten ösztönzésekkel és bizonyítékokkal fog kényszeríteni. 

Nyoma sem volt abban a külsõ erõszaknak, ahogyan az Úr elhívta tanítványait. 

Csendes, állhatatos "kövess engem" szavát olyanoknak mondta, akik mindig teljesen éberek voltak. 

Ha engedjük, hogy a Szent Szellem szemtõl szembe állítson minket Istennel, akkor - Ézsaiáshoz hasonlóan - mi is meghalljuk az Õ csendes, halk szavát és teljes belsõ szabadsággal mi is így válaszolunk rá: "Itt vagyok, küldj engemet!"

https://www.youtube.com/watch?v=zQU-bppx1iI

VOLTÁL-E VALAHA EGYEDÜL ISTENNEL? 2.rész

"💞Mikor pedig egyedül volt, megkérdezték Őt a példázat felől azok, akik a tizenkettővel együtt körülötte voltak" (Mk 4,10)

Az Ő egyedülléte velünk. Amikor Isten magához von minket szenvedés, bánat, kísértés, csalódás, betegség, meghiúsult vonzalom, összetört barátság vagy új barátság által, amikor már teljesen egyedül vagyunk vele, mi pedig - mint a villámsújtottak - egyetlen kérdést sem merünk feltenni neki: akkor kezd Ő magyarázni.

 
Figyeld meg, hogyan neveli Jézus Krisztus a tizenkettőt: maguk a tanítványok döbbentek meg, nem a kívülálló tömeg. Folyton kérdezgették, Ő pedig folyton válaszolt; mégis csak akkor értették meg szavait, amikor vették a Szent Szellemet (Jn 14,26).

 
Ha elindultál Istennel: egy dolog világossá lesz előtted - és Isten szándéka, hogy ez az egy feltétlenül megvilágosodjék: az a mód, ahogyan Ő veled foglalkozik. 

Testvéred szomorúsága és nehézségei teljesen érthetetlenek neked. Mindaddig azt képzeljük, 

hogy megértjük a másik embert, amíg Isten meg nem mutat nekünk egy jó adagot saját szívünk pestiséből.

 
Az önfejűségnek és tudatlanságnak nagy területei vannak még bennünk, amelyeket a Szent Szellemnek kell feltárnia. De ez csak akkor történhetik meg, ha egyedül vagyunk Jézus Krisztussal.
Egyedül vagyunk-e vele éppen most?

 
Vagy kicsinyes véleményekkel foglalkozunk, hiábavaló vállalkozásokkal "Isten szolgálatában", 

vagy testi életünkre vonatkozó balga elképzelésekkel?
Jézus Krisztus addig semmit sem tud megmagyarázni, amíg értelmünk lármás kérdései el nem hallgatnak és egyedül nem vagyunk vele.

VOLTÁL-E VALAHA EGYEDÜL ISTENNEL❓

"💞...maguk között azonban tanítványainak mindent megmagyarázott" (Mk 4,34)

Vele való egyedüllétünk. Jézus Krisztus nem azért von félre minket, hogy egész idõ alatt magyarázzon nekünk. 

Mindent csak akkor tár fel elõttünk, ha már meg tudjuk érteni. 

Mások élete példázat nekünk:  Isten kibetûzteti belőlük a saját lelkünket. 

Lassan halad ez a munka, úgyannyira, hogy Istennek az egész életünk idejére és az örökkévalóságra is szüksége van ahhoz, hogy valakit tervéhez formálhasson. 

Az egyetlen mód arra, hogy Isten felhasználhasson minket az, ha engedjük, hogy saját jellemünk girbe-görbeségein és hasadékain végigvezessen. Elképesztõ, mennyire nem ismerjük magunkat! 

Még ha látjuk, akkor sem ismerjük fel irigységünket, lustaságunkat, büszkeségünket. 

Jézus leleplezi elõttünk: mennyi mindent rejtegetett testünk, mielõtt az Õ kegyelme munkálkodni kezdett bennünk. 

Ki tanulta meg, hogy bátran belenézzen önmagába? Szabaduljunk meg attól az elképzeléstõl, hogy megértjük magunkat, ez az utolsó beképzeltségünk, amit el kell hagynunk. 

Egyedül Isten ismer minket. 

A szellemi élet legnagyobb átka az önhittség. Ha valaha csak felvillant volna elõttünk az, hogy milyenek vagyunk Isten szemében, többé soha nem mondanánk:

 "Ó, milyen méltatlan vagyok", mert tudnánk, hogy még kifejezni is lehetetlen, mennyire azok vagyunk. 

Míg meg nem gyõzõdünk méltatlanságunkról, Isten szorosságban tart mindaddig, amíg egyedül nem maradunk vele. 

Akinek a szívében egy morzsányi büszkeség vagy beképzeltség van, annak Jézus semmit sem tud megmagyarázni. 

Olyan csalódáson vezet át, amelyben megsebzi értelmi gõgünket, leleplezi csalárd szívünket. Megmutatja fegyelmezetlen hajlamainkat - olyan dolgokat, amelyekrõl sohasem gondoltuk volna, hogy Õ azok miatt akar négyszemközt lenni velünk. 

Összejöveteleken sok mindent hallunk, de nem értjük meg addig, amíg Isten félre nem von minket, hogy ezekrõl négyszemközt beszéljen velünk.

MIBE KERÜL ISTEN IRÁNTI ENGEDELMESSÉGEM MÁSOKNAK❓

"💞...megragadtak egy cirénei Simon nevû férfit... és rátették a keresztfát..." (Lk 23,26)

Ha Istennek engedelmeskedünk, ez másoknak többe kerül, mint nekünk magunknak: itt a bökkenõ! 

Ha szeretjük Urunkat, az engedelmesség nem áldozat nekünk, hanem gyönyörûség, azoknak azonban, akik nem szeretik Õt, jó sokba kerül. 

Engedelmességünk következtében mások tervei felborulnak, és ezért így gúnyolnak minket: "Ezt nevezed keresztyénségnek?" 

Kikerülhetjük ezt a szenvedést; de ha Istennek akarunk engedni, akkor nem szabad kikerülnünk: kell, hogy megfizessék az árát.

Emberi büszkeségünk tiltakozik ez ellen. 

Ezt mondjuk ilyenkor: "Soha senkitõl semmit nem fogadok el." De vagy megteszed, vagy elleneszegülsz Istennek. Nincs jogunk rá, hogy jobb körülményeket igényeljünk magunknak, mint amilyenekben Urunk élt (Lk 8,2-3).

Szellemi életünkben pangás áll be, ha ezt mondjuk: "Mindent magam akarok elviselni." 

Nem vagy rá képes. Úgy bele vagyunk szõve Isten egyetemes terveibe, hogy mihelyt engedelmeskedünk, ezt azonnal megérzik mások is. 

Megmaradunk-e az engedelmességben akkor is, ha Isten azt kívánja, hogy lemondjunk függetlenségünkrõl? 

Hajlandók vagyunk-e átmenni ezen a megaláztatáson, vagy pedig hátat fordítva a másik irányt választjuk: "Nem akarom, hogy mások szenvedjenek miattam." 

Ha ezt az utat választjuk, engedetlenek leszünk Isten iránt. 

Ez ugyan azonnal könnyít helyzetünkön - de megszomorítjuk vele az Urat. 

Ha azonban engedünk Istennek, Õ maga fog gondoskodni azokról, akiknek viselniük kell engedelmességünk következményeit. - Engedelmeskedjünk, és bízzuk a következményeket Õreá.

Vigyázz, ne akard elõírni Istennek, hogy minek szabad történnie, ha engedelmeskedsz neki!