NEM A MAGATOKÉI VAGYTOK❣️

"💞Avagy nem tudjátok-e, hogy... nem a magatokéi vagytok" (1Kor 6,19)

Az olyan embernek, akit Jézus Krisztus szenvedésközösségébe fogadott, nincs magánélete,
"külön világa a világban". Isten betör szentjei magánéletébe és átjáróvá teszi őket Önmaga és a világ között.

Egyetlen ember sem bírná ki ezt, aki nem él közösségben Jézus Krisztussal. 

Nem önmagunk számára szentelt meg minket; elhívott az evangélium közösségébe. 

A velünk történő dolgok nem a személyünket érintik - Isten mégis általuk von be a vele való szorosabb közösségbe. 

Hadd tegyen tetszése szerint!
Ha ezt nem engeded, akkor akadály és fék leszel a világban végzett megváltói művében, ahelyett hogy a legcsekélyebbre is felhasználhatna. Isten legelőször a rideg valóságra állít rá minket, mindaddig, amíg nem törődünk már azzal, mi lesz velünk személy szerint, csak Ő elérhesse váltságának célját. 

Miért ne járnánk szívettépő szenvedésekben?
Ilyen kapukon át nyit Isten utat nekünk a Fiával való közösségbe. 

Legtöbben már első fájdalmas markolására összeesünk; leroskadunk Isten terveinek küszöbére és halódunk az önsajnálkozástól, a keresztyének együttérzése pedig a halálos ágyunkra segít.

De Isten nem ezt akarja. Közel jön hozzánk Fia átszegezett kezének érintésével és ezt mondja:
"Lépj közösségre velem; kelj fel és világíts!"

- Mivel Isten csak összetört szívet használhat arra, hogy rajta keresztül vigye véghez célját a világban, akkor köszönd meg neki, hogy a szívedet összetörte.

A HIT MEGÍTÉLÉSE❣️

"💞Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag..." (Mt 17,20)

Az az elképzelésünk, hogy Isten megjutalmaz minket hitünkért, és lehet, hogy eleinte így is van.
De a hit nem nyerészkedésre való, hanem arra, hogy helyes viszonyba állítson Istennel és Isten számára új alkalom felénk.
Istennek gyakran romba kell döntenie élményeidet, ha szent vagy - azért, hogy magával kapcsolatot teremtsen benned. Isten azt kívánja, hogy megértsd: ez hitbõl való élet, nem az Õ áldásaiban érzelmesen örvendezõ élet.

Korábbi hitéleted alapos és erõs volt ugyan, de megtapasztalásod kicsiny napsütötte pontja körül forgott, több volt benne az érzés, mint a hit, teli volt fénnyel és édességgel.
Azután Isten visszavonta a tudatos áldásait annak érdekében, hogy megtanítson hitben járni. 

Most sokkal értékesebb vagy neki, mint akkor a tudatos élvezés és ragyogó bizonyságtétel napjaiban.

A hitet - természeténél fogva - ki kell próbálni, és a hit próbája nem az, hogy nehéznek találjuk Istenben bízni, hanem hogy Isten lénye egyre világosabban álljon gondolkozásunk elõtt.
A hitnek a maga gyakorlati kimunkálása közben a leírhatatlan elhagyatottság idõszakain kell átmennie. Soha ne cseréld össze a hitpróbát az élet közönséges fegyelmezésével.

Amit mi hitpróbának gondolunk, az sokszor kikerülhetetlen következménye annak, hogy élünk.
A bibliai hit: az Istenben való hit mindazzal szemben, ami látszólag ellene mond - hû akar maradni Isten lényéhez, bármit tegyen is Õ!
"Bár megöl engem, én mégis bízom benne" (Jób 13,15) - ez a hit legfenségesebb kifejezése az egész Bibliában.

HIT❣️

"💞Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni" (Zsid 11,6)

Az a hit, amely ellentétben áll a józan gondolkozással, csak vakhit; az a józan gondolkozás pedig, amely ellentétben van a hittel: észuralom. 

A hitben való élet ezt a kettőt helyesen kapcsolja össze. 

A józan ész nem hit és a hit nem józan ész. 

A kettőnek egymáshoz való viszonya szerint vagy természeti, vagy szellemi az ember, ösztönei alapján él, vagy ihletettségben. 

Jézus Krisztus soha semmit nem mondott a "józan ész" alapján, hanem kijelentésből, amely eléri azt a partot, ahol a józan ész csődöt mond. 

A hitnek próbán kell átmennie, mielőtt látható valósággá válnék. 

"Tudjuk, hogy... minden javukra van" (Róm 8,28) a hívőknek, mert mindazzal, ami történik, Isten átformálja az eszményi hitet kézzelfogható valósággá. 

A hit mindig az Istennel való személyes kapcsolat vonalán munkálkodik. 

Isten célja az, hogy lássa, hogyan lesz gyermekei életében az eszményi hit valósággá.

A hétköznapi élet minden részletére vonatkozóan van Istennek kijelentett szava, amivel kipróbálhatjuk gyakorlati megtapasztalásainkban, hogy mennyire hiszünk Istenben.

A hit roppant elv, mely mindig Jézus Krisztust teszi az első helyre:

 "Uram, te ezt és ezt mondtad (pl. Mt 6,33), őrültségnek látszik, de én a Te szavadra megkockáztatom."

Állandóan harcolnunk kell azért, hogy észhitünket valóságos személyes tulajdonunkká tegyük. Isten olyan körülmények közé visz, ahol növeli hitünket, mert a hit természete az, hogy tárgyát valósággá változtassa.

Amíg Jézust nem ismerjük, Isten inkább elvont fogalom nekünk, nem tudunk hinni benne.
De amint meghalljuk Jézus szavát:
"Aki engem látott, látta az Atyát", olyan valaminek vagyunk a birtokában, ami valóság, és hitünk határtalan.
A hit az egész ember helyes viszonyát jelenti Istennel Jézus Krisztus Szellemének ereje által.

HELYETTES ÁLDOZAT❣️

"Azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk Õbenne"
(2Kor 5,21).

Sokan úgy néznek Jézus halálára, mintha Õ együttérzésbõl halt volna meg a bûneinkért. 

Az Újszövetség azt mondja, hogy bûneinket magára vette, mégpedig nem együttérzésbõl, hanem azonosulva velük.

"Bûnné tette" Isten értünk.
Elvette bûneinket halálával; halálának magyarázata pedig Atyja iránti engedelmessége volt és nem a velünk való együttérzés. 

Isten visszafogadott minket, de nem azért, mert engedelmeskedtünk, vagy mert megígértük, hogy bizonyos dolgokról lemondunk, hanem Jézus haláláért és semmi másért.

Mondjuk, hogy Jézus Krisztus eljött kijelenteni nekünk, hogy Isten Atyánk és mi gyermekként szerethetjük Õt.
Az Újszövetség azt mondja: azért jött el, hogy elvegye a világ bûnét. 

Azoknak jelenti ki az Atyát, akik Õt Megváltóul elfogadták. 

Jézus Krisztus soha nem mondta magáról, hogy a világnak jelenti ki az Atyát, hanem hogy botránykõ a világ szemében (Jn 15,22-24).
A János 14,9 tanítványainak szól.

Az Újszövetség sehol sem tanítja, hogy mivel Krisztus meghalt értem, ezért minden kötetezettségem alól kibújhatok. 

Az Újszövetség azt tanítja, hogy "Õ meghalt mindenkiért" (nem az én halálomat szenvedte el), és én csak az Õ halálával azonosulva szabadulok meg a bûntõl és részesülhetek az Õ igazságosságában.

A helyettes áldozatnak az Újszövetség két oldalát említi:
"Azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk" és "hogy mi Isten igazságossága legyünk Õbenne" (2Kor 5,21)

Nem tehet Krisztus értem semmit, amíg el nem fogadtam, hogy bennem kiformálódjék.

A MISSZIÓ MÓDSZERE❣️

"Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népet" (Mt 28,19)

Jézus Krisztus nem azt mondta: "Menj és ments lelkeket" - a lelkek megmentése Isten természetfeletti mûve -, hanem azt: "Menj és tégy tanítvánnyá minden népet."

 Addig azonban nem tehetsz tanítvánnyá senkit, amíg te magad nem vagy az. 

Amikor a tanítványok visszajöttek elsõ kiküldetésükbõl, tele voltak örömmel, mert az ördögök is engedtek nekik, de Jézus azt mondta: "Ne a sikeres szolgálatnak örüljetek; örömre akkor van ok, ha helyesen viszonyultok hozzám". 

A kiküldött tanítvány legfontosabb feladata az, hogy hû maradjon Isten hívásához és ráeszméljen arra, hogy egyetlen célja, embereket tanítványokká tenni. 

Van a lelkek megmentésére irányuló olyan szenvedély is, amely nem Istentõl való, hanem abból a vágyból születik, hogy embereket a magunk elképzeléseihez térítsünk.

Isten szolgáját nem az teszi próbára, hogy az emberek megmentése nehéz, hogy az elpártoltakat nehéz visszaszerezni, vagy legyõzni bennük a tompa közönyt; hanem az, hogy nekik maguknak személyes kapcsolatuk legyen Jézus Krisztussal. "Hiszitek-e, hogy én azt megcselekedhetem?" 

Urunk újra meg újra felteszi ezt a kérdést, minden egyes esetben. Egy dologban von kérdõre minket: "Ismerem-e az én feltámadott Uramat?" Ismerem-e bennem lakó Szent Szellemének hatalmát? 

Elég bölcs vagyok-e Isten szerint és elég bolond-e a világ szerint, hogy Jézus Krisztus szavára építsek? 

Vagy hátat fordítok annak a természetfeletti helyzetnek, amely az Õ szolgájának egyetlen elhívatása, hogy korlátlanul bízzon Jézus Krisztusban?

Ha bármilyen más módon járok el, teljesen elhagyom azt az utat, melyet Urunk jelölt meg:
"Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön..., menjetek el azért."

KICSODA AZ ISTEN SZOLGÁJA❣️

,,Amint engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket" (Jn 20,21).

Jézus Krisztus úgy küldi el szolgáját, mint ahogyan Isten küldte el Őt. 

Ennek az elhívásnak nem az emberek rászorultsága a döntő, hanem Jézus parancsa. Istenért való szolgálatunkban az ihlető erő forrása mögöttünk van, nem előttünk. 

Manapság hajlunk arra, hogy ihletettségünkben előre nézzünk, hogy mindent elsöprően sikerre vigyük elképzeléseinket. Az Újszövetségben a felülről való sugalmazás mögöttünk van: az Úr Jézus az ihletettségünk forrása. Eszményünk az, hogy hűek maradjunk hozzá és az Ő vállalkozásait vigyük véghez. Soha nem szabad figyelmetlenül elhanyagolnunk kapcsolatunkat az Úr Jézussal és nem szabad mellőznünk az Ő szempontjait.

Az Úrért végzett munkában nagy veszélyt jelent, ha Isten hívását túlharsogja az emberek rászorultsága, és végül az emberi rokonszenv teljesen háttérbe szorítja azt a gondolatot, hogy Jézus küldött engem.

A szükség oly nagy, olyan zavaros a helyzet, hogy értelmünk minden ereje meginog és csődöt mond.
Elfelejtjük, hogy az Istenért tett minden szolgálatnak egy nagy indítéka van: nem az emberek felemelése, sem nem a népek nevelése vagy rászorultsága, hanem elsősorban és legfőképpen Jézus Krisztus parancsa:
"Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket."

Amikor visszatekintünk Isten embereinek életére, hajlandók vagyunk ezt mondani: 

"Milyen csodálatosan mély volt a bölcsességük! Milyen tökéletesen megértették, hogy mit akart Isten!" Pedig az okos gondolkozás Isten gondolkozása volt, nem emberi bölcsesség.
Mi hitelt adunk az emberi bölcsességnek, holott az isteni vezetésnek kellene hitelt adnunk, amelyet a gyermeki lelkületű emberek életében látunk, akik elég "bolondok" voltak arra, hogy bízzanak Isten bölcsességében és természetfeletti felkészítő hatalmában.

 

ÖRÖKÖS ÖSSZEÜTKÖZÉSEK❣️

"💞Mindenkinek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket" (1Kor 9,22)

A szolgálatban álló keresztyénnek meg kell tanulnia, hogy Istennek nemes gondolkozású embere legyen nemtelen dolgok tömkelegében is.

Ne mentegesd magad soha: "Ha valahol másutt lennék!" Istennek minden embere közönséges ember, és csak az az ügy teszi rendkívülivé, amit Ő bízott rá. Ha nem az igaz ügy tölti be gondolatainkat és melegíti át a szívünket, kihullunk a rostán, mert hasznavehetetlenek lettünk Istennek.

Nem a mi választásunk alapján lettünk Isten munkatársai. Sokan vannak, akik a maguk szabad elhatározásából lettek munkásaivá, de ezekben nincs ott Isten mindenható kegyelme, sem az Ő hatalmas Igéje.

Pál egész szívét, értelmét és lelkét betöltötte az az egy, amiért Jézus Krisztus eljött; soha nem vesztette szem elől ezt az egyet. Egyetlen középponti ténnyel kell nekünk is szembe néznünk: Jézus Krisztussal, a Megfeszítettel! "Én választottalak titeket" (Jn 15,16).

Ragaszkodj hitvallásodban a nagyságnak ehhez a jeléhez. Nem mintha te ragadtad volna meg Istent, hanem Ő ragadott meg téged. Itt ebben az iskolában is Ő munkálkodik: hajlít, széttör, átformál, amint éppen jónak látja.

Miért teszi ezt? Nem tudjuk. Csak egyetlen egy célért hogy elmondhassa: ez az én emberem. 

Annyira Isten kezében kell lennünk, hogy általunk másokat is ráállíthasson a Kősziklára éppúgy, mint ahogyan minket is ráhelyezett.
Soha ne határozd el hogy Isten munkatársa leszel, de amikor Isten hívása megszólalt benned, jaj neked, akár jobbra, akár balra fordulsz is el tőle. 

Olyat tesz veled, amit sohasem tett a hívása előtt, olyat, amit nem tesz meg másokkal. 

Engedd, hadd tegye meg!