"Mit féltek, ó kicsinyhitűek?" (Mt 8,26)
Amikor elfog a félelem, nem tehetünk mást, minthogy imádkozunk Istenhez; de Urunknak joga van elvárni, hogy akik az Ő nevét segítségül hívják, bizakodva higgyenek benne.
Isten elvárja gyermekeitől, hogy úgy bízzanak benne, hogy minden nehézség közepette egyedül őreá hagyatkoznak. Mi csak bizonyos határig bízunk Istenben, aztán visszatérünk azoknak az embereknek a kezdetleges, ijedtségimádságaihoz, akik nem ismerik Őt. Most már nem látunk kiutat és ezzel azt mutatjuk, hogy a legcsekélyebb bizalmunk sincs benne és az Ő világkormányzásában.
Úgy látszik, hogy Ő alszik, mi pedig nem látunk mást, mint hatalmas hullámokat. "Ó, ti kicsinyhitűek!" Micsoda fájdalom járhatta át a tanítványokat! "Már megint elbuktunk!"
És mennyire fog fájni a mi szívünknek is, amikor hirtelen ráébredünk, hogy micsoda örömet okozhattunk volna Jézusnak, ha megmaradtunk volna az iránta való bizalomban- nem nézve arra, mi lesz azután. Vannak olyan időszakok is az életünkben, amikor nincs vihar, sem válság, amikor emberileg megtesszük, ami tőlünk telik. De csak a nehézségek idején derül ki, hogy kiben bízunk.
Ha megtanultuk volna imádni Istent és bízni benne, a nehézségek azt tették volna nyilvánvalóvá, hogy elmehetünk a legvégsőkig is anélkül, hogy bizalmunk meginogna benne. Eddig itt sokat beszéltünk a megszentelődésről. Hová vezet hát mindez?
Az Istenben való megpihenésre, ami azt jelenti: egyek leszünk Istennel annyira, hogy nemcsak feddhetetlenné leszünk a szemében, hanem mély örömet is jelentünk neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése