HA ELHÍVATÁSUNK TUDATOSSÁ VÁLIK❣️

"💞...mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem"

 (1Kor 9,16)

Könnyen megfeledkezünk arról, hogy Isten elhívása természetfeletti. 

Ha el tudod mondani, hol hallottad meg Isten hívását és mindent, ami csak rá vonatkozik, akkor kérdés, hallottad-e valaha is. Isten hívása nem így jön, mert természetfeletti.
Tudatossá válhat az emberben úgy, mint hirtelen mennydörgés, vagy lassan világosodva, mint a hajnalhasadás. De bárhogyan jön is, mindig van benne valami természetfeletti, amit nem lehet szavakba foglalni; ezt a hívást mindig ragyogás kíséri.

Bármelyik pillanatban tudatossá válhat benned ez a kiszámíthatatlan, természetfeletti, meglepő hívás, ami megragadta az életedet! "Én választottalak titeket."
Az elhívás más, mint a megváltás és megszentelődés. Nem azért hívott el az evangélium hirdetésére, mert megszentelt ember vagy.
Az evangélium hirdetésére szóló elhívás egészen más.
Pál kikerülhetetlen belső kényszernek mondja elhívatását. 

Ha bizonytalanná lett életedben Isten nagy természetfeletti elhívása, nézz bele életkörülményeidbe, kutasd fel, mi az, ahol nem Isten van az első helyen, hanem saját elképzelésed a szolgálatról, vagy saját vérmérsékleti adottságaid.

Pál azt mondta: "Jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!" 

Ő meghallotta Isten hívását, és semmi nem harsoghatta túl ennek a hívásnak az erőteljességét.
Ha Isten hív el valakit, nem számít, milyen visszásak a körülményei. 

Az ő életében mindennek azt kell munkálnia, hogy Isten célja megvalósuljon vele.
Ha beleegyezel Isten terveibe, összhangot teremt nemcsak tudatos életedben, hanem bensőd rejtett mélységeiben is, amit csak Ő tud megközelíteni.

MENJ EL" - FELTÉTEL NÉLKÜL AZONOSULVA VELE❣️

"💞Egy fogyatkozásod van, eredj el... és jer, kövess engem, felvéve a keresztet" (Mk 10,21)

Ennek a gazdag fiatal embernek az volt a szenvedélyes vágya, hogy tökéletes legyen. 

Amikor meglátta Jézus Krisztust, hasonló akart lenni hozzá.
Amikor Urunk elhívja tanítványát, soha sem a személyes szentséget helyezi előtérbe, hanem a magamhoz való jogom teljes megsemmisítését és a vele való azonosulást. 

Olyan kapcsolatot vele, amibe semmi más kapcsolat nem fér bele.

A Lukács 14,26-ban nincs szó megváltásról vagy megszentelődésről, csak feltétlen azonosulásról Jézus Krisztussal. Igen kevesen ismerik közülünk a Jézus iránti átadással feltétlenül velejáró visszavonhatatlan döntést: "Megyek!" "Jézus pedig rátekintett, megkedvelte őt..." 

Jézus tekintete a szívet örökre elszakítja mindentől és mindenkitől. 

Rád is tekintett már Jézus valamikor?

Jézus tekintete átformál és átszegez. Ott ér utol az Úr tekintete, ahol már meglágyultál Isten iránt. 

Ha kemény és követelődző vagy, makacsul a magad útján jársz és biztos vagy benne, hogy mások tévednek, te nem.

Ez azt jelzi, hogy még jó nagy területek vannak benned, amelyeket még nem formált át az Ő tekintete.
"Egy fogyatkozásod van..." Jézus Krisztus szemszögéből nézve csak egyetlen "jó dolog" van: ha egy vagy vele és semmi nincs közte és közted. "Add el minden vagyonodat..."

Meg kell üresednem, amíg már nem leszek több, mint csak egy ember, aki a létezéséről tud. 

Teljesen el kell szakadnom mindenféle tulajdonomtól, nem azért, hogy megmentsem a lelkem (ez csak akkor lehet, ha teljesen ráhagyatkozom Jézus Krisztusra) - hanem azért, hogy követhessem Jézust.

 "Jer, kövess engem!" Nekem azon az úton kell járnom, amelyen Ő járt.

ISTEN SZOLGÁJÁNAK CÉLJA❣️

"💞Íme, felmegyünk Jeruzsálembe" (Lk 18,31)

Természeti életünkben törekvéseink aszerint változnak, amint fejlődünk. 

Keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég! Krisztussal kezdünk és vele végzünk - "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra" (Ef 4,13) 

- nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet. 

Isten szolgájának nem kell arra törekednie, hogy hasznosítsa magát, vagy pogányokat térítsen meg; az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát. Urunk életében Jeruzsálem volt az a hely, ahol akaratát a legteljesebb mértékben átadta Isten akaratának - a kereszten. 

Ha ide nem követjük Jézust, nincs közösségünk vele. Az Urat Jeruzsálem felé vezető útján semmi sem csüggesztette el. Nem sietett át azokon a falvakon, ahol üldözték, és nem időzött ott sem hosszabb ideig, ahol áldották. 

Sem hála, sem hálátlanság egy hajszálnyira sem térítette el attól a szándékától, hogy Jeruzsálembe felmenjen. "Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél" (Lk 6,40). 

Ugyanezek történnek velünk is a mi "jeruzsálemi" utunkon. Isten munkája lesz nyilvánvalóvá általunk - emberek áldást nyernek, egy-kettő hálás lesz, a többség hálátlan -, de semmi nem téríthet el minket attól, hogy felmenjünk Jeruzsálembe. "Ott megfeszítették Őt" (Lk 23,33). 

Ez történt, amikor Urunk Jeruzsálembe ért, és ez az esemény a kapu a mi váltságunkhoz. 

A szentek útja nem a kereszten végződik, hanem az Úr kegyelméből a dicsőségben. 

De közben ez a jelszavunk: Én is felmegyek Jeruzsálembe.

ISTENI ÉLETSZABÁLY❣️

   "Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48)

Ezekben a versekben arra buzdít Urunk, hogy legyünk nemeslelkűek az emberek iránt. 

Szellemi életedben ne vezessenek természetes vonzódásaid. 

Minden emberben van rokonszenv és ellenszenv, az egyik embert szívleljük, a másikat nem. 

De ezeket a rokon- és ellenszenveket nem hagyhatjuk uralkodni szellemi életünkben. 

"Ha a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van" (1Jn 1,7), 

Isten olyan emberekkel is közösségbe hoz, akikkel nem rokonszenvezünk. 

Urunk nem a jó embert vagy a jó keresztyént állítja elénk példaként, hanem magát Istent.

 "Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" - mutasd meg a másiknak, amit Isten mutatott neked. Isten sok alkalmat ad nekünk arra, hogy bebizonyítsuk a mindennapi életben, vajon olyan tökéletesek vagyunk-e, mint mennyei Atyánk? Tanítványnak lenni azt jelenti: teljesen azonosítjuk magunkat Istennek mások iránti érdeklődésével. "Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket" (Jn 13,34). 

A keresztyén jellem nem a jó cselekedetekben mutatkozik meg, hanem az Istenhez való hasonlóságban. 

Ha Isten Szelleme belsőleg átformált, akkor isteni jellemvonások mutatkoznak életedben, nem pedig jó emberi tulajdonságok. Az Istentől való élet úgy jut bennünk kifejezésre, mint Isten élete, nem mint olyan emberi élet, amely megpróbál isteni lenni. 

A keresztyén embernek az a titka, hogy Isten kegyelme által a természetfeletti természetessé lett benne. 

Ez a megtapasztalás az élet gyakorlati apróságaiban mutatkozik meg, nemcsak azokban az időkben, amikor zavartalan közösségben vagyok Istennel. 

Amikor belekerülünk az élet nehézségeibe, csodálkozva vesszük észre, hogy van erőnk azok közepette is egyensúlyban maradni.

MEGMARADSZ-E JÉZUS MELLETT?

"Ti vagytok, akik megmaradtatok velem az én kísértéseimben" (Lk 22,28).

Való igaz, hogy Jézus Krisztus velünk van kísértéseinkben; de vajon mi vele megyünk-e az Ő kísértéseibe? 

Sokan nem járnak többé Jézussal attól a perctől kezdve, amikor megtapasztalták, mit tud tenni Ő. 

Ügyelj arra, hogy Jézussal tartasz-e akkor is, amikor Isten életkörülményeidet megváltoztatja, vagy ekkor átállsz a világ, a test és az ördög oldalára? Viseljük ugyan a hozzátartozás jelét, de vele is járunk?

 "Ettől fogva sokan visszavonultak tanítványai közül és nem jártak többé vele" (Jn 6,66).

Jézus kísértései egész életén át tartottak, így végigkísérik Isten Fiának bennem lévő életét is.
Abban az életben, amelyet most élek, Jézus Krisztussal járok-e?
Azt képzeljük, hogy védekeznünk kellene néhány olyan dolog ellen, amit Isten enged meg az életünkben.
Soha! Isten irányítja életkörülményeinket; és bármilyenek is azok, nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy "megmaradjunk Vele az Ő kísértéseiben".
Itt az Ő kísértéseiről van szó, nem a miénkről; ezek Isten Fiának bennünk levő élete ellen irányulnak.

Testi életedben Jézus Krisztus becsülete forog kockán. 

Hűséges maradtál-e Isten Fiához azokban a kísértésekben, amelyek az Ő benned való életét szorongatják?
Továbbra is Jézussal jársz-e? Az út átmegy a Gecsemánén, a város kapuján, egészen ki a táboron kívül.
Magános út ez, és arra visz, ahol már lábnyom sem tálalható - csak ez a hang hallatszik: 

"Kövess engem!"

AZ Õ KÍSÉRTÉSE ÉS A MIÉNK❣️

"Nem olyan fõpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan, kivéve a bûnt" (Zsid 4,15)

Újjászületésünk elõtt csak azt a kísértést ismerjük, amirõl Jakab beszél: "Ki-ki megkísértetik, amikor vonja és édesgeti tulajdon kívánsága" (Jak 1,14). 

Az újjászületés által egy másik területre lépünk, ahol más kísértésekkel kell szembenéznünk, olyanféle kísértésekkel, amelyekkel Urunk találkozott. Jézus kísértései nem közelítenek meg minket; nincs semmi közük emberi természetünkhöz. 

Urunk kísértései egészen más körben mozognak, mint a mieink mindaddig, amíg újjá nem születünk és testvéreivé nem leszünk. Urunk kísértései nem emberi kísértések, hanem az emberré lett Isten kísértései. Az újjászületés által Isten Fia alakot ölt bennünk, és most már a mi testi életünk ugyanaz a keret számára, ami földi életében a saját teste volt. 

A Sátán nem azzal kísért, hogy rosszat tegyünk, õ azt akarja elérni, hogy elveszítsük, amit Isten az újjászületés által belénk helyezett, ti. azt a lehetõséget, hogy Istennek értékesek legyünk. 

Nem azért jön, hogy bûnre csábítson, hanem hogy más szempontokra rendezkedjünk be. 

Csak Isten Szelleme tudja ebben felismerni az ördög támadását.

A megkísértetés nem más, mint amikor idegen hatalom kipróbálja, vajon a személyiség ragaszkodik-e szellemi kincseihez. Így értjük meg Urunk kísértéseit is. 

Miután Jézus bemerítkezésében elfogadta elhívatását, hogy a világ bûnét magára vegye, 

Isten Szelleme azonnal próbára tette Õt az ördög olvasztótégelyében. 

De Jézus nem engedett a kísértésnek. Bûn nélkül jött ki a próbából, személyiségének szellemi kincseit sértetlenül megõrizte.

MI JÓ VAN A KÍSÉRTÉSBEN❓

"💞Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok..." (1Kor 10,13).

A "kísértés" szó elvesztette jelentőségét a világon, ennélfogva tévesen használjuk. A kísértés nem bűn.

Át kell mennünk kísértéseken, mert emberek vagyunk.
Ha nem lenne kísértésünk, megvetettek volnánk.
Mégis sokan szenvednek olyan kísértések között, amiben nem kellene, mégpedig csak azért, mert nem engedik, hogy Isten őket magasabb síkra emelje, ahol más jellegű kísértésekkel kellene szembenézniük.

Azt, hogy milyen kísértésekkel találkozunk, az ember belső hajlamai és személyiségének összetevői határozzák meg.
A kísértés beleillik a megkísértett ember természetébe, leleplezi azokat a lehetőségeket, amelyek lényében szunnyadnak. Minden embernek megvannak a saját kísértései, és ezek mindig uralkodó hajlamaink vonalán közelítenek meg.

Az is kísértés, ha a legmagasabb cél megvalósítását rövid úton akarom elérni - nem a rosszat, hanem a jót.
A kísértés olyan valami, ami teljesen megtéveszt engem egy időre; nem tudom, hogy most valami jóról, vagy rosszról van szó.
Amikor a kísértésnek engedek, kívánságomat istenítem; és ez is bizonyítja, hogy eddig is csak a félelem őrzött meg a bűntől.

A kísértés alól nem tudunk kibújni; nélkülözhetetlen a kiteljesedő emberi élethez. 

Vigyázz, ne gondold, hogy senki másnak nincsenek olyan nagy kísértései, mint neked.
Amin átmegyünk, az az emberiség általános öröksége, nem olyasmi, amit még soha senki nem élt át. 

Isten nem kímél meg minket a kísértésektől; Ő a kísértések közepette segít rajtunk (Zsid 2,18).