Természeti életünkben törekvéseink aszerint változnak, amint fejlődünk.
Keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég! Krisztussal kezdünk és vele végzünk - "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra" (Ef 4,13)
- nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet.
Isten szolgájának nem kell arra törekednie, hogy hasznosítsa magát, vagy pogányokat térítsen meg; az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát. Urunk életében Jeruzsálem volt az a hely, ahol akaratát a legteljesebb mértékben átadta Isten akaratának - a kereszten.
Ha ide nem követjük Jézust, nincs közösségünk vele. Az Urat Jeruzsálem felé vezető útján semmi sem csüggesztette el. Nem sietett át azokon a falvakon, ahol üldözték, és nem időzött ott sem hosszabb ideig, ahol áldották.
Sem hála, sem hálátlanság egy hajszálnyira sem térítette el attól a szándékától, hogy Jeruzsálembe felmenjen. "Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél" (Lk 6,40).
Ugyanezek történnek velünk is a mi "jeruzsálemi" utunkon. Isten munkája lesz nyilvánvalóvá általunk - emberek áldást nyernek, egy-kettő hálás lesz, a többség hálátlan -, de semmi nem téríthet el minket attól, hogy felmenjünk Jeruzsálembe. "Ott megfeszítették Őt" (Lk 23,33).
Ez történt, amikor Urunk Jeruzsálembe ért, és ez az esemény a kapu a mi váltságunkhoz.
A szentek útja nem a kereszten végződik, hanem az Úr kegyelméből a dicsőségben.
De közben ez a jelszavunk: Én is felmegyek Jeruzsálembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése