VOLTÁL-E VALAHA EGYEDÜL ISTENNEL? 2.rész

"💞Mikor pedig egyedül volt, megkérdezték Őt a példázat felől azok, akik a tizenkettővel együtt körülötte voltak" (Mk 4,10)

Az Ő egyedülléte velünk. Amikor Isten magához von minket szenvedés, bánat, kísértés, csalódás, betegség, meghiúsult vonzalom, összetört barátság vagy új barátság által, amikor már teljesen egyedül vagyunk vele, mi pedig - mint a villámsújtottak - egyetlen kérdést sem merünk feltenni neki: akkor kezd Ő magyarázni.

 
Figyeld meg, hogyan neveli Jézus Krisztus a tizenkettőt: maguk a tanítványok döbbentek meg, nem a kívülálló tömeg. Folyton kérdezgették, Ő pedig folyton válaszolt; mégis csak akkor értették meg szavait, amikor vették a Szent Szellemet (Jn 14,26).

 
Ha elindultál Istennel: egy dolog világossá lesz előtted - és Isten szándéka, hogy ez az egy feltétlenül megvilágosodjék: az a mód, ahogyan Ő veled foglalkozik. 

Testvéred szomorúsága és nehézségei teljesen érthetetlenek neked. Mindaddig azt képzeljük, 

hogy megértjük a másik embert, amíg Isten meg nem mutat nekünk egy jó adagot saját szívünk pestiséből.

 
Az önfejűségnek és tudatlanságnak nagy területei vannak még bennünk, amelyeket a Szent Szellemnek kell feltárnia. De ez csak akkor történhetik meg, ha egyedül vagyunk Jézus Krisztussal.
Egyedül vagyunk-e vele éppen most?

 
Vagy kicsinyes véleményekkel foglalkozunk, hiábavaló vállalkozásokkal "Isten szolgálatában", 

vagy testi életünkre vonatkozó balga elképzelésekkel?
Jézus Krisztus addig semmit sem tud megmagyarázni, amíg értelmünk lármás kérdései el nem hallgatnak és egyedül nem vagyunk vele.

VOLTÁL-E VALAHA EGYEDÜL ISTENNEL❓

"💞...maguk között azonban tanítványainak mindent megmagyarázott" (Mk 4,34)

Vele való egyedüllétünk. Jézus Krisztus nem azért von félre minket, hogy egész idõ alatt magyarázzon nekünk. 

Mindent csak akkor tár fel elõttünk, ha már meg tudjuk érteni. 

Mások élete példázat nekünk:  Isten kibetûzteti belőlük a saját lelkünket. 

Lassan halad ez a munka, úgyannyira, hogy Istennek az egész életünk idejére és az örökkévalóságra is szüksége van ahhoz, hogy valakit tervéhez formálhasson. 

Az egyetlen mód arra, hogy Isten felhasználhasson minket az, ha engedjük, hogy saját jellemünk girbe-görbeségein és hasadékain végigvezessen. Elképesztõ, mennyire nem ismerjük magunkat! 

Még ha látjuk, akkor sem ismerjük fel irigységünket, lustaságunkat, büszkeségünket. 

Jézus leleplezi elõttünk: mennyi mindent rejtegetett testünk, mielõtt az Õ kegyelme munkálkodni kezdett bennünk. 

Ki tanulta meg, hogy bátran belenézzen önmagába? Szabaduljunk meg attól az elképzeléstõl, hogy megértjük magunkat, ez az utolsó beképzeltségünk, amit el kell hagynunk. 

Egyedül Isten ismer minket. 

A szellemi élet legnagyobb átka az önhittség. Ha valaha csak felvillant volna elõttünk az, hogy milyenek vagyunk Isten szemében, többé soha nem mondanánk:

 "Ó, milyen méltatlan vagyok", mert tudnánk, hogy még kifejezni is lehetetlen, mennyire azok vagyunk. 

Míg meg nem gyõzõdünk méltatlanságunkról, Isten szorosságban tart mindaddig, amíg egyedül nem maradunk vele. 

Akinek a szívében egy morzsányi büszkeség vagy beképzeltség van, annak Jézus semmit sem tud megmagyarázni. 

Olyan csalódáson vezet át, amelyben megsebzi értelmi gõgünket, leleplezi csalárd szívünket. Megmutatja fegyelmezetlen hajlamainkat - olyan dolgokat, amelyekrõl sohasem gondoltuk volna, hogy Õ azok miatt akar négyszemközt lenni velünk. 

Összejöveteleken sok mindent hallunk, de nem értjük meg addig, amíg Isten félre nem von minket, hogy ezekrõl négyszemközt beszéljen velünk.

MIBE KERÜL ISTEN IRÁNTI ENGEDELMESSÉGEM MÁSOKNAK❓

"💞...megragadtak egy cirénei Simon nevû férfit... és rátették a keresztfát..." (Lk 23,26)

Ha Istennek engedelmeskedünk, ez másoknak többe kerül, mint nekünk magunknak: itt a bökkenõ! 

Ha szeretjük Urunkat, az engedelmesség nem áldozat nekünk, hanem gyönyörûség, azoknak azonban, akik nem szeretik Õt, jó sokba kerül. 

Engedelmességünk következtében mások tervei felborulnak, és ezért így gúnyolnak minket: "Ezt nevezed keresztyénségnek?" 

Kikerülhetjük ezt a szenvedést; de ha Istennek akarunk engedni, akkor nem szabad kikerülnünk: kell, hogy megfizessék az árát.

Emberi büszkeségünk tiltakozik ez ellen. 

Ezt mondjuk ilyenkor: "Soha senkitõl semmit nem fogadok el." De vagy megteszed, vagy elleneszegülsz Istennek. Nincs jogunk rá, hogy jobb körülményeket igényeljünk magunknak, mint amilyenekben Urunk élt (Lk 8,2-3).

Szellemi életünkben pangás áll be, ha ezt mondjuk: "Mindent magam akarok elviselni." 

Nem vagy rá képes. Úgy bele vagyunk szõve Isten egyetemes terveibe, hogy mihelyt engedelmeskedünk, ezt azonnal megérzik mások is. 

Megmaradunk-e az engedelmességben akkor is, ha Isten azt kívánja, hogy lemondjunk függetlenségünkrõl? 

Hajlandók vagyunk-e átmenni ezen a megaláztatáson, vagy pedig hátat fordítva a másik irányt választjuk: "Nem akarom, hogy mások szenvedjenek miattam." 

Ha ezt az utat választjuk, engedetlenek leszünk Isten iránt. 

Ez ugyan azonnal könnyít helyzetünkön - de megszomorítjuk vele az Urat. 

Ha azonban engedünk Istennek, Õ maga fog gondoskodni azokról, akiknek viselniük kell engedelmességünk következményeit. - Engedelmeskedjünk, és bízzuk a következményeket Õreá.

Vigyázz, ne akard elõírni Istennek, hogy minek szabad történnie, ha engedelmeskedsz neki!

MEGNYÍLT SZEMEK❣️

"💞Hogy megnyisd szemeiket... hogy bûneik bocsánatát vegyék és osztályrészt azok között, akik megszenteltettek a bennem való hit által" (Csel 26,18)

Az egész Újszövetségben ez a vers foglalja össze a legnagyszerûbben Jézus Krisztus tanítványának missziói munkáját.
A kegyelem elsõ, fejedelmi mûvét ezek a szavak foglalják össze: "hogy bûneik bocsánatát vegyék". Amikor valakinek nincsenek személyes megtapasztalásai, ez majdnem mindig azért van, mert még sohasem kapott semmit. 

Hogy valaki megszabadult-e, annak egyetlen jele az, hogy kapott valamit Jézus Krisztustól. Nekünk, Isten szolgáinak, az a dolgunk, hogy felnyissuk az emberek szemét: hadd forduljanak a sötétség helyett a világosság felé. 

De ez még nem szabadítás, csak megtérés: a felébredt ember fárasztó keresése. 

Talán nem elhamarkodott állítás azt mondanom, hogy a névleges keresztyének nagy többsége ide tartozik: szemeik megnyíltak már, de még nem kaptak semmit. 

A megtérés még nem újjászületés. Mai igehirdetõink elhanyagolják ezt a tényt. 

Aki újjászületett, az tudja, hogy ez nem a saját elhatározásából történt, hanem azért, mert kapott valamit ajándékképpen a Mindenható Istentõl. Az emberek ígéreteket tesznek, fogadalmakat írnak alá, elhatározzák, hogy kitartanak a végsõkig, de mindez még nem a megváltott állapot. 

A megváltás azt jelenti, hogy eljutottunk odáig, hogy kaphatunk valamit Istentõl Jézus Krisztus teljhatalma által: mégpedig bûneink bocsánatát.

Ez után következik a kegyelem második hatalmas mûve: "hogy a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek". 

A megszentelõdésben az újjáteremtett lélek önként átadja a magához való jogát Jézus Krisztusnak és teljesen azonosítja magát Isten törõdésével mások iránt.

IMÁDKOZVA VIZSGÁLD MAGAD❣️

"💞A ti egész valótok, mind szellemetek, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül õriztessék meg..." (1Tesz 5,23) 

"A ti egész valótok..." 

A Szent Szellem titokzatos munkája személyiségünknek azokban a rejtett rétegeiben folyik, amikhez mi nem férünk hozzá.

 A 139. zsoltár írója így könyörög: "Te vagy a kora reggelnek és késõ éjszakának Istene, a hegycsúcsoknak és a tengereknek Istene. De Uram! 

Az én lelkemnek messzibb távlatai vannak, mint a kora reggelnek, mélyebb homálya, mint az éjszakának, nagyobb magaslatai, mint a hegycsúcsoknak és feneketlenebb mélységei mint a tengernek. 

Te, aki mindazoknak Istene vagy, légy az én Istenem!  

Én nem érem el lelkem mélységeit és magasságait. 

Cselekvéseimnek vannak olyan indítóokai, amelyeket nem tudok kinyomozni, vannak álmaim, amelyekrõl nem tudom, honnan jönnek. Vizsgálj meg engem, Istenem!"

Hisszük-e, hogy Isten mélyebbre hatol bensõnkbe, mint mi magunk? 

"Jézus Krisztusnak... a vére megtisztít minket mindenegyes bûntõl" (1Jn 1,7)

Ha ez a megtisztítás csak tudatos megtapasztalásunkig terjed, akkor Isten legyen hozzánk irgalmas! 

A bûnben élõ ember annyira eltompulhat, hogy már nincs bûntudata.
A bûntõl való megtisztulásnak át kell járnia szellemünk mélységeit és magasságait, ha meg akarunk maradni a világosságban, amint Isten is a világosságban van, és akkor ugyanaz a Szent Szellem táplálja majd szellemi életünket, aki Jézus Krisztus életét is táplálta. 

Csak akkor õriztetik meg egész valónk, mind szellemünk, mind lelkünk, mind testünk szeplõtlen tisztaságban és Isten szeme elõtti feddhetetlenségben Jézus Krisztus visszajöveteléig, ha áthatolt rajtunk Isten az Õ Szent Szellemének csodálatba ejtõ szentségével.
Sohasem pihentethetjük meg elménket eléggé Istennek ezeken a hatalmas, mozdíthatatlan igazságain.

https://www.youtube.com/watch?v=6glYYvx-OqQ

ÉLŐ-E AZ ÁLDOZATOM❓

,,💞Megépítette ott Ábrahám az oltárt... és megkötözte az õ fiát, Izsákot" (1Móz 22,9)

Ez az esemény azt a nagy tévedést szemlélteti, amikor azt gondoljuk, hogy Isten végsõ követelése velünk szemben a halál vállalása. Isten a halál általi odaáldozást kívánja, amely képessé tesz arra, amit Jézus tett: hogy életünket odaszánjuk. 

Nem így, hogy "kész vagyok veled a halálba menni", hanem "kész vagyok annyira eggyé lenni a te haláloddal, hogy életemet Istennek szentelhessem". 

Úgy látszik, feltételezzük Istenrõl, hogy egyes dolgok átadását várja tõlünk. 

Ettõl a tévedéstõl tisztította meg Isten Ábrahámot és ugyanez a nevelés folyik a mi életünkben is. 

Isten sohasem mondja, hogy valamit csak azért adjunk oda, hogy éppen csak odaadjuk; hanem azért kívánja tõlünk ezeknek a dolgoknak a feladását, hogy hozzájuttasson ahhoz az egyhez, amiért érdemes élni: a vele közösségben való élethez! Ennek az életnek a kibontakozását gátoló kötelékek megoldozásáról van itt szó. 

Mihelyt Jézus halálával eggyé leszünk, ezek a kötelékek nyomban lehullanak, mi pedig olyan szoros közösségbe jutunk Istennel, hogy életünket is oda tudjuk áldozni neki.

Isten szemében mit sem ér, ha meg akarunk halni érte. 

Azt akarja, hogy "élõ áldozattá" légy (Róm 12,1), hogy minden erõdet odaadd neki, Jézus Krisztus áldozata által megváltva és megszentelve. Az ilyen áldozat kedves Isten elõtt.

JÉZUS BIZALMASA❣️

"💞Annyi idő óta veletek vagyok és mégsem ismertél meg engem?" (Jn 14,9)

Nem szemrehányásként hangzanak ezek a szavak, de nem is fejeznek ki meglepetést. 

Jézus csak egy lépéssel tovább akarja vezetni Fülöpöt. 

Jézus az, akivel legutoljára jutunk bizalmas viszonyba. 

Pünkösd előtt a tanítványok úgy ismerték Jézust, mint aki hatalmat adott nekik a démonok kiűzésére és a lelkek felébresztésére (Lk 10,18-20). 

Már ez is csodálatos közelség volt, de Ő még ennél is bensőségesebb, bizalmasabb kapcsolatot készült teremteni: "Titeket pedig barátaimnak mondottalak" (Jn 15,15). 

A barátság ritka a földön. A barátság a gondolkozás, a szív és a szellem azonosságát jelenti. 

Életünk iskolája arra szeretne képesíteni minket, hogy eljussunk erre a Jézus Krisztussal való legszorosabb közösségre. Áldásait elfogadjuk, szavait ismerjük, de vajon Őt magát ismerjük-e?

Jézus azt mondta tanítványainak: "Jobb nektek, hogy én elmenjek" (Jn 16,7). 

Olyan kapcsolatba kíván lépni velük, hogy továbbvezethesse őket. Jézus örül, ha tanítványa időt szentel a vele való bizalmas együttlétre. A gyümölcstermés is mindig ennek a bizalmas egységnek a bizonyítéka (Jn 15,1-4).

Ha egyszer Jézus Krisztus bizalmasaivá leszünk, többé nem vagyunk egyedül. 

Nincs szükségünk az emberek együttérzésére, megértésére: folyvást mi adhatunk nekik anélkül, hogy azt leereszkedésnek éreznék. 

A Jézussal bizalmas viszonyban élő szent sohasem akar hatást kelteni, hanem érezni lehet, hogy Jézus Krisztus akadálytalanul élhet benne, hiszen Ő töltötte be lényének legmélyebb szakadékát. 

Az ilyen élet erős, nyugodt, szellemi egészség benyomását kelti. 

Ezt adja Urunk azoknak, akik bizalmas viszonyba kerülnek vele.

https://www.youtube.com/watch?v=K0QXMvxuXP0