ISTEN ÉS A BŰN ÖSSZECSAPÁSA❣️

"💞Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára"(1Pt 2,24)

Jézus keresztje Istennek a bűn felett mondott ítéletét hirdeti. 

Semmiképpen se tűrd meg Krisztus keresztjével kapcsolatban a vértanúság gondolatát. 

A kereszt nagyszerű győzelem volt, amely a poklot alapjáig megrendítette.
Nincs semmi biztosabb sem az időben, sem az örökkévalóságban, mint amit Jézus Krisztus véghezvitt a kereszten: helyes kapcsolatba hozta az emberi nemzetséget Istennel. 

Az emberi élet alapjává a megváltást tette.
Minden embernek utat nyitott, hogy belépjen az Istennel való közösségbe. 

A kereszt nem véletlenül jutott Jézusnak: Ő azért jött. Ő az a "Bárány, aki megöletett e világ alapjának felvettetése előtt".

Testté lételének (Jn 1,14) egyetlen értelme és célja a kereszt. 

Őrizkedj attól, hogy a "testben megjelent" Istent elválaszd a "bűnné lett" Isten Fiától. 

Már testté létele is a megváltás céljából történt.  Isten azért lett testté, hogy elvegye a bűnt.

A kereszt az idő és az örökkévalóság középpontja, s mindkettő talányát megoldja.

A kereszt nem egy ember keresztje, hanem Isten keresztje, és Isten keresztje soha nem válhat emberi tapasztalattá.
A kereszt Isten természetének kiábrázolása, kapu, amelyen át minden ember közösségbe juthat Istennel.
Amikor eljutottunk a keresztig, nem tudunk keresztüllépni rajta; ott maradunk abban az életben, amelynek a kereszt a kapuja. 

A megváltás középpontja Jézus keresztje és ezért olyan könnyű elnyerni az üdvösséget, mert Istennek nagyon sokba került. 

A kereszt az a hely, ahol egy hatalmas csapással Isten egyesül a bűnös emberrel, úgyhogy feltárul az életbe vezető út - a csapás pedig Isten szívét éri.

AZ Ő HALÁLTUSÁJA ÉS A MI TANÍTVÁNYSÁGUNK❣️

"💞 Akkor elment Jézus velük egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak és mondta tanítványainak: ...maradjatok itt és vigyázzatok énvelem" (Mt 26,36-38)

Sohasem mérhetjük fel a Gecsemánéban lejátszódott halálos küzdelem mélységeit, 

de legalább ne értsük félre. Isten és ember halálos harca ez egy személyben szemtől szemben a bűnnel. 

Semmit sem ismerünk a Gecsemánéból személyes tapasztalás útján. 

Gecsemáné és Golgota egyedülállóak: nekünk az életre nyitnak kaput. 

Nem a kereszthaláltól félt Jézus a Gecsemánéban: a legnyomatékosabban hangsúlyozta, 

hogy meghalni jött erre a világra.

A Gecsemánéban attól félt, hogy mint ember Fia nem tudja befejezni művét.
Mint Isten Fia befejezhette - a Sátán nem nyúlhatott hozzá -, de a Sátán támadása arra irányult, hogy csak mint elszigetelt valaki jusson át a halálon. Ez azt jelentette volna, hogy nem lehetett volna Megváltó. 

Olvasd el ennek a harcnak a leírását a kísértés történetének fényében:

"Akkor eltávozott tőle az ördög egy időre" (Lk 4,13).

Gecsemánéban a Sátán visszatért, de újra vereséget szenvedett. 

Gecsemánéban a Sátán végső támadást indított Urunk ellen, mint ember Fia ellen. 

A Gecsemáné halálos harca Isten Fiának haláltusája világmegváltói rendeltetésének betöltésére. 

Azért leplezi le, hogy világosan lássuk, mekkora árat fizetett Ő azért, hogy mi Isten fiaivá lehessünk.
Az Ő halálküzdelme teszi lehetővé a mi megváltatásunkat.
Krisztus keresztje az ember Fiának diadala.
Nemcsak annak a jele, hogy győzött az Úr, hanem hogy az emberi nemzetség megmentése érdekében győzött.
Most már minden emberi lény odajuthat Isten színe elé, azért, mert az ember Fia megvívta a haláltusát.

A BIZALMATLANSÁG HATÁRAI❣️

"💞Íme eljön az óra... hogy eloszoljatok" (Jn 16,32)

Jézus itt nem feddi tanítványait. Hitük valódi volt, de meg volt zavarva; a valóság tényei közepette nem működött.
A tanítványok "szétszóródtak" ki-ki saját érdekeihez. Fogékonyak voltak olyan dolgok iránt, amelyeknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz.

Miután a megszentelődésben teljesen összekapcsolódtunk Istennel, hitünknek meg kell valósulnia hétköznapi életünk minden helyzetében és körülményeiben.
Szét kell szóródnunk, nem a munkába, hanem a belső pusztaságba, hogy ott megismerjük, mit jelent belsőleg elhalni Isten áldásaival szemben.

Készen vagyunk erre is? Nem mintha mi választanánk ezt az állapotot, de Isten irányítja úgy a körülményeinket, 

hogy ide jutunk. Míg át nem éltük ezt a megtapasztalást, hitünk érzésekkel és áldásokkal van kipárnázva.
De amikor eljutottunk idáig, akkor már mindegy, hová állít bennünket Isten, vagy hogy miből származik belső vigasztalanságunk - már magasztalni tudjuk Istent, hogy mindent jól cselekedett.

Ez az a hit, amit a valóság formál ki. "...és engem egyedül hagytok." 

Magára hagytuk-e Jézust, amikor gondviselése szétszórt minket? 

Azért hagytuk-e magára, mert nem ismertük fel Istent életkörülményeinkben? 

Isten fenséges akarata, hogy időnként sötétségbe jussunk. 

Kész vagyunk-e megengedni Istennek, hogy tetszése szerint cselekedjék velünk; felkészültünk-e arra,

hagy bizonyos áldásaitól megfosztva maradjunk?

Amíg Jézus Krisztus igazán Urunkká nem lesz, saját céljainknak szolgálunk. 

Hitünk valódi, de még nem állhatatos. Isten sohasem siet; ha várunk, rá fog mutatni arra, hogy nem Őt magát kívánjuk, hanem csak az áldásait. Ez az Istenben való életnek csak a kezdő foka.

"Bízzatok, én meggyőztem a világot!"Szellemi bátorságra van szükségünk.

MINDENT FELÜLMÚLÓ DICSÕSÉG❣️

"💞Az Úr küldött engem..., hogy szemeid megnyíljanak" (Csel 9,17)

Amikor Pál visszanyerte szeme világát, szellemi látást is kapott Jézus Krisztus személyérõl. 

Egész hátralevõ életében és igehirdetésében nem akart tudni másról, mint Jézus Krisztusról: 

"Elhatároztam, hogy egyébrõl ne tudjak köztetek, mint Jézus Krisztusról, mégpedig a megfeszítettrõl" (1Kor 2,2). 

Pál szívét és gondolkozását soha többé nem vonzotta más, csak Jézus Krisztus.

Meg kell tanulnunk, hogy minden ízében épségben tartsuk a Jézus Krisztus meglátása által kapott jellemvonásunkat.

A szellemi ember maradandó jellemvonása, hogy önmaga elé állítja Jézus Krisztust, másoknak pedig értésére adja Isten céljait. Életének minden szenvedélye Jézus Krisztusra van összpontosítva. 

Valahányszor erre az ismertetõjelre bukkansz egy ember életében, megérzed, hogy az Isten szíve szerint való ember.

Ne engedd, hogy bármi is elfordítson téged Jézus Krisztus belsõ szemlélésétõl! 

Ez a próbája annak, hogy szellemi ember vagy-e, vagy sem. 

Nem szelleminek lenni azt jelenti, hogy más dolgok hatnak rád növekvõ vonzóerõvel.

Mióta Jézust megláttam
Veszni hagytam minden mást.
Lelkem szomjasan csodálja
a Bárányt a Golgotán!

SZÍVESSÉG VAGY SZÍVTELENSÉG MÁSOKKAL SZEMBEN💞

"💞A meghalt, sőt feltámadott Krisztus az, aki esedezik érettünk" (Róm 8,31-39)"

A Szent Szellem... esedezik a szentekért" (Róm 8,26-.27)

Van-e szükségünk más indokolásra ahhoz, hogy közbenjáró imádkozókká legyünk, mint az, hogy "Krisztus mindenkor él, hogy esedezzék érettünk" és hogy "a Szent Szellem esedezik a szentekért"? Olyan eleven kapcsolatban vagyunk-e embertársainkkal, hogy mint Istennek a Szent Szellem által tanított gyermekei végezzük értük a közbenjáró imádság szolgálatát? 

Kezdjük azokon a körülményeken, amelyek között élünk: otthonunk, foglalkozásunk, a minket, vagy másokat érintő jelenlegi válságos idők vajon letörnek-e bennünket? 

Nem vonnak-e ki Isten jelenlétéből, hogy ne maradjon időnk Őt dicsérni és neki hálát adni? 

Akkor álljunk meg és lépjünk Istennel olyan élő közösségbe, hogy a másokkal való kapcsolatunk megmaradjon a közbenjárás talaján, ezáltal Isten csodákat tehet.

Vigyázz, nehogy elébe vágj Istennek, miközben túlbuzgóan az Ő akaratát kívánod teljesíteni!
Ezerféle tevékenységünkkel túlfutunk rajta és ennek következtében annyira túl vagyunk terhelve emberekkel és nehézségekkel, hogy már nem magasztaljuk Istent és nem járunk közbe másokért.

Ha nyomorúság és szorongattatás tör ránk és már nem imádjuk Istent, akkor nemcsak vele szemben keményedünk meg, hanem saját magunkban is kétségbeesés támad. 

Isten olyan emberekkel hozhat össze minket, akik iránt egy cseppet sem vonzódunk és ha nem dicsőítjük Istent, akkor mi sem természetesebb, mint hogy szívtelenül bánunk velük. 

Elintézzük őket egy bibliai Igével, amely tőrdöfésként hat rájuk, vagy egy futtában odavetett tanáccsal magukra hagyjuk őket és odébbállunk.
A szívtelen keresztyén rettenetes fájdalmat okozhat Urunknak. Urunk és a Szent Szellem közbenjárása alatt élünk-e?

ÉBERSÉG VAGY KÉPMUTATÁS BENNÜNK❣️

"💞Ha valaki látja, hogy az ő testvére vétkezik, de nem halálos bűnnel, könyörögjön és Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik" (Jn 5,16)

Ha nem vigyázunk éberen arra, hogyan munkálkodik bennünk Isten Szelleme, akkor szellemi képmutatókká válunk.
Látjuk, miben buknak el a többiek és ezt a meglátásunkat kritikává torzítjuk, ahelyett, 

hogy imádkoznánk értük.

Nem éles eszünk révén részesülünk kijelentésekben, hanem a Szent Szellem által; és ha nem ügyelünk arra, honnan jön a kijelentés, akkor a kritika gyűjtőhelyévé válunk, elfelejtjük, amit Isten mond: "...könyörögjön és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik."

Vigyázz magadra, különben képmutatóvá válsz, idődet és erődet arra fordítod, hogy másokat megjobbíts, mielőtt te magad imádnád az Istent!
Az egyik legkényesebb teher, amit Isten valaha reánk rak, az éleslátás más lelket illetően.
Azért jelent ki felőlük bizonyos dolgokat, hogy ezeknek a lelkeknek a terhét eléje vigyük és Krisztusnak felőlük való látása alakuljon ki bennünk.
Ha így járunk közbe értük, Isten azt mondja: "életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik".

Nem mi hozzuk kapcsolatba Istent a saját véleményünkkel, hanem ha helyesen ítéljük meg magunkat - Isten közölni tudja velünk saját gondolatait arról, akiért közbenjárunk.
Lát-e bennünk Jézus Krisztus valamit saját szelleme fáradozásaiból?

Addig nem, amíg vele azonosulva fel nem emelhet oda, ahonnan meglátjuk, hogyan néz Ő azokra, akikért imádkozunk. Bárcsak megtanulnánk olyan teljes szívből imádkozni másokért, hogy Jézus Krisztus teljesen megelégedett legyen közbenjárásunkkal!

SZENTSÉG VAGY MEGKEMÉNYEDÉS ISTENNEL SZEMBEN❣️

„💞Álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró” Ézs 59,16

Sokan azért hagyjuk abba az imádkozást és keményedünk meg Istennel szemben, mert csupán érzelmileg vagyunk érdekelve az imádkozásban.
Jól hangzik, ha elmondjuk, hogy imádkozunk; könyveket olvasunk az imádságról, amelyek megmondják, hogy az imádságnak jótékony, áldott hatása van, lelkünk megnyugszik, szellemünk felemelkedik, amikor imádkozunk; de Ézsaiás szavai arra mutatnak, hogy Istent ámulatba ejtik az ilyen gondolatok az imádságról.

Az imádatnak és a közbenjáró imádságnak kéz a kézben kell haladnia; egyik sem lehetséges a másik nélkül. Másokért imádkozni azt jelenti, hogy felemelkedünk Krisztus álláspontjához azzal a személlyel szemben, akiért imádkozunk (lásd Filippi 2,5).
Ahelyett, hogy imádnánk Istent, gyakran csak megállapításokat tákolunk össze arról, miként hat az imádság. Magasztaljuk Istent, vagy vitába szállunk vele? „Nem látom, hogyan hajtod ezt végre.”
Ez biztos jele annak, hogy nem imádjuk Őt. Amikor elveszítjük Istent a szemünk elől, akkor kemények és dogmatikusak leszünk. Önfejűen árasztjuk el trónját kéréseinkkel, és szinte diktáljuk neki, hogy mit tegyen. Nem imádjuk Istent, nem törekszünk arra, hogy Krisztus gondolkozása kiformálódjék a szívünkben.
Ha Istennel szemben megkeményedünk, akkor az emberek iránt is kemények leszünk.

Úgy imádjuk-e Istent, hogy magunkat összeszedve Őt megragadjuk és így a vele való bensőséges kapcsolatban felfoghatjuk az Ő hozzáállását azokhoz, akikért imádkozunk? Szent közösségben élünk Istennel, vagy kemények és dogmatikusak vagyunk?

„De hiszen úgy sincs senki, aki igazán közbenjár másokért!”
Akkor légy te magad az az egyetlen, aki imádja Istent és szent közösségben él vele! 

Kezdd el a közbenjáró imádság igazi munkáját és gondold meg, hogy ez olyan munka, amelyhez minden erőre szükség van; de ennek a munkának nincsenek rejtett veszélyei.
Az evangélium hirdetésénél vannak rejtett veszélyek, de a közbenjáró imádságban soha.