Mózes látta népe elnyomatását, biztosra vette, hogy ő az egyetlen, aki megszabadíthatja őket - és saját szellemének igazságos felháborodásában nekilátott, hogy megtorolja az igazságtalanságot.
Miután Mózes Istenért és a jogosságért síkraszállt, Isten megengedte, hogy teljesen elriadjon attól, amit tesz és hogy ez a legnagyobb csüggedésbe kergesse őt.
Elküldte a pusztába negyven évre juhokat őrizni.
Ennek az időszaknak a végén Isten megjelent és megmondta Mózesnek, hogy induljon el és vigye ki az Ő népét, és Mózes ezt felelte: "Ki vagyok én, hogy engem küldesz?"
Ennek az időszaknak a végén Isten megjelent és megmondta Mózesnek, hogy induljon el és vigye ki az Ő népét, és Mózes ezt felelte: "Ki vagyok én, hogy engem küldesz?"
Eleinte Mózes úgy látta, hogy ő a nép szabadítója, de Istennek először rá kellett őt erre nevelnie, kiképeznie.
Igaza volt egyéni látásában, de nem volt erre a munkára való ember addig, amíg meg nem tanult Istennel közösségben lenni. Lehet, hogy van látásunk Istenről és nagyon világosan megértettük, mit kíván Ő.
Bele is kezdünk, de aztán jön valami, ami hasonlít a pusztai negyven évhez, mintha Isten az egész ügyet semmibe venné. Amikor már teljesen elvesztettük a bátorságunkat, akkor jön Isten vissza és megismétli a hívást és mi remegve kérdezzük: "Ó, ki vagyok én?"
Meg kell tanulnunk Istennel megtenni az első nagy lépést:
"A VAGYOK AKI VAGYOK küld téged."
Meg kell tanulnunk, hogy egyéni fáradozásunk Istenért vakmerőség. Egyéniségünknek az Istennel való személyes kapcsolat izzó tüzében ki kell égnie (Mt 3,11). ű
Mi egyéni szempontból nézzük a dolgokat, van látásunk:
"Ez az, amit Isten akar velem", de lépéseinkkel nem igazodunk Isten lépéseihez.
Ha a csüggedés idejét éled, akkor Ő személyiségedet készül megerősíteni a tűzben.
