ELTÉRÍTÉS ISTENTÕL

"Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk, mert igen elteltünk gyalázattal" (Zsolt 123,3)

Nem elsõsorban attól kell tartanunk, hogy Istenben való hitünk károsodik, hanem attól, hogy belsõ állapotunk kárt szenved. 

"Õrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok" (Mal 2,16)

Lelki-szellemi alkatunknak félelmetes hatásai vannak. Ez az az ellenség, amely bensõnkbe hatol és eltéríti gondolkozásunkat Istentõl. Van olyan kedélyállapot, amelyet nem szabadna megtûrnünk magunkban. 

Ha megtûrjük, ráébredünk, hogy eltávolítanak Istenbe vetett hitünktõl és mire visszatérünk nyugalmunkba Istenhez, addigra belé vetett hitünk semmivé lett és felülkerekedett bennünk a testbe és az emberi ügyeskedésbe vetett bizalom.
Õrizkedj "e világ gondjai"-tól, mert ezek azok, amelyek felkeltik a lélekben a rosszkedvet. 

Különös dolog, hogy milyen hatalma van a legegyszerûbb dolognak is arra, hogy elfordítsa figyelmünket Istenrõl. Utasítsd vissza az élet gondjait, hogy el ne borítsanak!
A másik, ami elvonja figyelmünket, a védekezés szenvedélye. 

Augustinus így imádkozott: "Ó Uram, szabadíts meg attól a szenvedélytõl, hogy szüntelenül védekezzem."
Belsõ állapotunk lerombolhatja lelkünknek Istenbe vetett hitét.
"Ki kell magyarázkodnom; meg kell értetnem magam az emberekkel." 

Urunk soha semmiben nem magyarázkodott. Hagyta, hogy a tévedések maguktól tisztázódjanak.
Amikor észrevesszük az embereken, hogy nem haladnak elõre szellemileg, és ez az észrevétel kritikává torzul, akkor saját utunkat torlaszoljuk el Isten felé.
Isten nem azért engedte meglátnunk mások hiányait, hogy kritizáljuk õket, hanem hogy közbenjárjunk értük.