Egy ideig tudatában vagyunk annak, hogy Isten törődik velünk, csak amikor Isten elkezd bennünket felhasználni vállalkozásaiban, szánalmas képet vágunk, próbákról és nehézségekről beszélünk.
Holott Isten egész idő alatt a kötelességünket végezteti velünk, jelentéktelen emberekkel.
Senki nem szeretne szellemileg jelentéktelen lenni, ha segíteni tudna magán.
De elvégezhetjük-e kötelességünket, amikor Isten már bezárta az üdvösség kapuját?
Sokan közülünk mindig szeretnének dicsfényben kivilágított szentek lenni, túláradó ihletettséggel, hogy Isten angyalai folyton velünk foglalkozzanak.
Az aranyba metszett szent nem jó semmire; nem igazi, nem alkalmas a hétköznapi életre.
Mi itt férfiak és nők vagyunk, nem földre szállt angyalok, hogy elvégezzük a munkát a világon, mégpedig azzal a végtelen hatalommal, amely szembe tud nézni a nehézségekkel, hiszen felülről születtünk. Ha megpróbáljuk visszaidézni az ihletettség ritka pillanatait, ez annak a jele, hogy nem Istent magát keressük. Bálványunkká lettek azok a pillanatok, amikor Isten jött és beszélt hozzánk, és makacskodunk, hogy tegye meg újra, holott Isten azt kívánja, hogy hitben járjunk.
Sokan közülünk leheveredve megállapítjuk:
"Addig mit sem tehetek, míg Isten nem jelenik meg nekem".
Nem fog megjelenni, és ihletettség nélkül kelünk majd fel anélkül, hogy Isten csak átfutóan is érintett volna. De azután meglepődünk: "Ó, hiszen Ő egész idő alatt itt volt és én nem is vettem észre".
Ne élj a ritka pillanatoknak, azok csak meglepetések. Isten megérint majd minket sugallatával, amikor látja, hogy már nem vagyunk abban a veszélyben, hogy az elfordítana minket tőle.
Nem kell szabályt csinálnunk a sugalmazás pillanataiból; szabályunk a kötelességteljesítés.
