Urunk sohasem hangsúlyozta tekintélyét. Sohasem mondta: "Meg kell tenned."
Teljesen szabadon hagyott minket, olyan szabadon, hogy akár arcába is köphetünk, mint ahogy meg is tették ezt;
olyan szabadon, hogy megölhetjük - mint ahogy meg is tették: és nem szól rá egy szót sem.
De amikor élete bennem megszületett váltsága által, azonnal elismerem, hogy teljes fennhatóságú joga van felettem. Erkölcsi uralom ez: "Méltó vagy..." (Jel 4,11).
Csak a méltatlan részem vonakodik meghajolni a méltó előtt.
Ha találkozom valakivel, aki szentebb nálam és mégsem ismerem el méltó voltát, s nem engedek annak,
amit mond és ami megállja a helyét, akkor nyilvánvalóvá válik a bennem levő méltatlan rész.
Isten embereket használ a nevelésünkre, akik kicsit tovább jutottak, mint mi - nem értelmileg, hanem szentség tekintetében -, míg végre magának az Úrnak uralma alá jutunk, s akkor már egész életünk afelé van beállítva,
hogy neki engedelmeskedjünk. Ha Urunk megkövetelte volna az engedelmességet, akkor mint rabszolgahajcsárnak nem lenne tekintélye felettünk.
Ő soha nem erőlteti az engedelmességet, de amint meglátjuk Őt, azonnal engedelmeskedünk neki,
így Urunkká lesz és szüntelen az Ő imádatában élünk.
Aszerint növekedhetem a kegyelemben, ahogyan az engedelmességet felfogom.
Az engedelmesség szót ki kell emelnünk a mocsárból.
Az engedelmesség az apa és fiú közti viszonyra vonatkozik, nem az úr és a szolga viszonyára.
"Én és az Atya egy vagyunk." Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett,
az engedelmességet" (Zsid 5,8).
Isten Fia engedelmes volt küldetéséhez mint Megváltó - mégpedig azért, mert Fiú volt,
és nem azért, hogy fiúvá lehessen.
