Ők pedig ezekből semmit sem értettek" (Lk 18,31.34)
Isten olyan valamire hívta el Jézus Krisztust, ami helyrehozhatatlan tragédiának látszott.
Jézus Krisztus pedig elhívja a tanítványait, hogy meglássák, hogyan ölik meg Őt.
Arra a helyre vitte őket, ahol a szívük összetört. Jézus Krisztus élete mindenféle szempontból teljes kudarc volt - kivéve Isten szempontját.
De ami az ember előtt kudarcnak látszott, az Isten szemében hatalmas győzelem volt, mert Isten szándékai egészen mások, mint az emberek elgondolásai.
A mi életünkben is felhangzik Istennek ez a rejtélyes hívása. Az Ő hívását nem lehet pontosan meghatározni, mert mindig csendben jelentkezik. Isten hívása olyan, mint a tengeré; senki más nem hallja meg, csak akiben a tenger természete benne van.
Nem lehet pontosan meghatározni, mire hív el Isten, mert az az igénye velünk szemben, hogy az Ő rejtett céljai érdekében lépjünk vele munkaközösségbe.
A mi próbánk pedig az, vajon valóban hisszük-e, hogy Isten tudja, mit akar elérni.
Amik történnek, nem véletlenek, hanem rajtuk át Isten véghezviszi akaratát.
Ha közösségben vagyunk Istennel és felismerjük, hogy Ő saját terveibe kapcsol bele minket, akkor már nem próbáljuk kitalálni a célját.
A keresztyén életben továbbhaladva az mindig egyszerűbb lesz, mert egyre kevésbé adunk helyet ilyen kérdéseknek: "Miért engedte ezt meg Isten?"
Az egész dolog mögött az Ő szuverén akarata van. "Van Isten, aki irányítja dolgaink kimenetelét" (Shakespeare).
A keresztyén ember Isten éleslátásában és bölcsességében bízik meg, nem a magáéban.
Ha saját célunk van, ezzel megrontjuk azt az egyszerűséget és nyugalmat, ami Isten gyermekeinek ismertetőjele kellene hogy legyen.
