Vele való egyedüllétünk. Jézus Krisztus nem azért von félre minket, hogy egész idõ alatt magyarázzon nekünk.
Mindent csak akkor tár fel elõttünk, ha már meg tudjuk érteni.
Mások élete példázat nekünk: Isten kibetûzteti belőlük a saját lelkünket.
Lassan halad ez a munka, úgyannyira, hogy Istennek az egész életünk idejére és az örökkévalóságra is szüksége van ahhoz, hogy valakit tervéhez formálhasson.
Az egyetlen mód arra, hogy Isten felhasználhasson minket az, ha engedjük, hogy saját jellemünk girbe-görbeségein és hasadékain végigvezessen. Elképesztõ, mennyire nem ismerjük magunkat!
Még ha látjuk, akkor sem ismerjük fel irigységünket, lustaságunkat, büszkeségünket.
Jézus leleplezi elõttünk: mennyi mindent rejtegetett testünk, mielõtt az Õ kegyelme munkálkodni kezdett bennünk.
Ki tanulta meg, hogy bátran belenézzen önmagába? Szabaduljunk meg attól az elképzeléstõl, hogy megértjük magunkat, ez az utolsó beképzeltségünk, amit el kell hagynunk.
Egyedül Isten ismer minket.
A szellemi élet legnagyobb átka az önhittség. Ha valaha csak felvillant volna elõttünk az, hogy milyenek vagyunk Isten szemében, többé soha nem mondanánk:
"Ó, milyen méltatlan vagyok", mert tudnánk, hogy még kifejezni is lehetetlen, mennyire azok vagyunk.
Míg meg nem gyõzõdünk méltatlanságunkról, Isten szorosságban tart mindaddig, amíg egyedül nem maradunk vele.
Akinek a szívében egy morzsányi büszkeség vagy beképzeltség van, annak Jézus semmit sem tud megmagyarázni.
Olyan csalódáson vezet át, amelyben megsebzi értelmi gõgünket, leleplezi csalárd szívünket. Megmutatja fegyelmezetlen hajlamainkat - olyan dolgokat, amelyekrõl sohasem gondoltuk volna, hogy Õ azok miatt akar négyszemközt lenni velünk.
Összejöveteleken sok mindent hallunk, de nem értjük meg addig, amíg Isten félre nem von minket, hogy ezekrõl négyszemközt beszéljen velünk.
