Elhivatásunk elsősorban nem arra irányul, hogy szentté legyünk, hanem hogy az evangéliumot hirdessük.
Az a legfontosabb, hogy felismerjük: Isten evangéliumának maradandó valóságként kell megvalósulnia.
A valóság nem az emberi jóság vagy szentség, sem nem a menny vagy a pokol: a megváltás a valóság!
A keresztyén munkásnak életbevágóan szüksége van arra, hogy ezt felismerje.
Nekünk, mint munkásoknak, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a megváltás az egyetlen valóság.
A személyes szentség már következmény és nem ok.
Ha hitünket az emberi jóságra, azaz a megváltás következményére alapozzuk, akkor ha jön a próba, összeroppanunk. Pál nem mondta, hogy magamagát választotta ki, hanem hogy "...az Istennek tetszett, aki elválasztott engem..." (Gal 1,15).
Pál nem volt túlérzékeny a jellemét illetően. Amíg szemünk a magunk tisztaságára tapad, addig nem juthatunk közelebb a megváltás valóságához. Sok keresztyén munkás azért törik össze, mert inkább a maguk fehérsége után vágyódnak, mint Isten után. "Ne kívánd tőlem, hogy életem szennyes volta miatt kelljen foglalkoznom a váltság nyers valóságával; azt hiányolom: tegyen Isten valamit azért, hogy kívánatosabbá legyek saját magam előtt."
Az a legfontosabb, hogy felismerjük: Isten evangéliumának maradandó valóságként kell megvalósulnia.
A valóság nem az emberi jóság vagy szentség, sem nem a menny vagy a pokol: a megváltás a valóság!
A keresztyén munkásnak életbevágóan szüksége van arra, hogy ezt felismerje.
Nekünk, mint munkásoknak, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a megváltás az egyetlen valóság.
A személyes szentség már következmény és nem ok.
Ha hitünket az emberi jóságra, azaz a megváltás következményére alapozzuk, akkor ha jön a próba, összeroppanunk. Pál nem mondta, hogy magamagát választotta ki, hanem hogy "...az Istennek tetszett, aki elválasztott engem..." (Gal 1,15).
Pál nem volt túlérzékeny a jellemét illetően. Amíg szemünk a magunk tisztaságára tapad, addig nem juthatunk közelebb a megváltás valóságához. Sok keresztyén munkás azért törik össze, mert inkább a maguk fehérsége után vágyódnak, mint Isten után. "Ne kívánd tőlem, hogy életem szennyes volta miatt kelljen foglalkoznom a váltság nyers valóságával; azt hiányolom: tegyen Isten valamit azért, hogy kívánatosabbá legyek saját magam előtt."
Ha így gondolkozom, elárulom, hogy Isten evangéliumának valósága még nem is érintett meg engem; ez nem fenntartás nélküli átadás! Isten nem tud addig megszabadítani, amíg csak a magam jelleme érdekel.
Pál nem gondol önmagával; fenntartás nélkül átadta magát arra az egyetlen célra, amire Isten kiválasztotta, hogy hirdesse Isten evangéliumát
(vö. Róm 9,3).
