Nem tudatosan vagyunk engedetlenek Isten iránt: csak egyszerűen azért, mert nem figyelünk rá.
Isten közölte velünk parancsait, itt vannak, de mi ügyet sem vetünk rájuk nem szándékos engedetlenségből, hanem mert nem szeretjük és nem tiszteljük Őt.
Isten közölte velünk parancsait, itt vannak, de mi ügyet sem vetünk rájuk nem szándékos engedetlenségből, hanem mert nem szeretjük és nem tiszteljük Őt.
"Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14,15).
Amikor rájövünk, hogy milyen "tiszteletlenek" voltunk Istennel szemben, akkor a szégyen és a megaláztatás elborít, amiért nem figyeltünk rá. "
Te beszélj velünk... de az Isten ne beszéljen velünk." Ez bizonyítja, milyen kevéssé szeretjük Istent: szívesebben hallgatunk szolgáira, mint Őrá magára. Szívesen meghallgatjuk a személyes bizonyságtételt, de azt már nem kívánjuk, hogy maga Isten szóljon hozzánk.
Miért rettenünk meg, ha Isten szól hozzánk? Mert tudjuk, hogyha Ő szól, akkor vagy engedelmeskedünk, vagy megmondjuk neki, hogy nem akarunk engedelmeskedni.
Ha csak a szolga szavát halljuk, érezzük, hogy az nem olyan parancsoló és ezt mondhatjuk:
"Ez csak a te saját gondolatod, bár nem tagadom, hogy lehet isteni igazság is."
Lealacsonyítom Istent azzal, hogy - bár Ő gyermekeként bánt velem - én mégis egész idő alatt semmibe vettem Őt. Amikor újra kezdek rá figyelni, a megaláztatás reám hull vissza -
"Uram, hogy is lehettem olyan közönyös és ostoba!"
Amikor végre egyszer Istenre hallgatunk, mindig így járunk. A ráhallgatás örömét csökkenti a szégyenkezés, amiért oly soká várattuk Őt.
